pillangószív itt és most...

Előzmény...

Az utcára érve friss szellő fogadott, s ez némiképp enyhítette fejfájásomat, és a párás, sűrű meleget. Az eső nem esett.

A megszokott nyüzsgő városkép fogadott. Az emberek jöttek-mentek, tettek-vettek, látszólag átláthatatlan káoszban, de ha az ember egy kicsit jobban elmélyedt ebben a méhkaptárban, akkor egy precízen megszerkesztett rendszerben gyönyörködhetett, amit talán nem is emberi elme mozgatott. Ahhoz túl bonyolult volt, vagy ami ugyanaz, túl egyszerű.

Egy napon, nem emlékszem, melyiken, telefon csörgése verte szét a kábulat pállott csendjét.

Pokolgép. Ez a szó pontosan azt írja le, amit jelent. Az ember ördögi mivoltát. Egy precíz szerkezet gombnyomásra pokollá változtatja, nem csak az emberi környezetet, hanem magát az embert is infernális lénnyé aljasítja le.

Igen, a nihil a legjobb szó akkori állapotom leírásához. Egy rossz házasság, és a háború utáni sznob Európa elől menekültem Saigonba. Minden mindegy volt, amikor elvállaltam a tudósítói munkát.

Azon a napon, mikor először pillantottam meg Pillangót, a többiektől félrehúzódva, a kávéház hűs mélyében kortyolgattam jeges jázminteámat.

Az 50-as években történt, Saigonban. Akkoriban arrafelé sűrű volt az élet, a testet ölték, s próbálták a lelket menteni néhányan, de a kor nem kedvezett e jóakarásnak, mint a korok többsége általában.